SZOLJON

— Amikor beleástam magam az egyiptomi kultúrába és az ezotériába, a szkarabeusz szimbólumával sokszor találkoztam. Ez a bogár az, amelyik megvédi az embert a szerencsétlenségtől — meséli Bari Ilona grafológus-jósnő, aki lapunkban ad tanácsokat olvasóinknak. — Legelőször egy szkarabeusz nyakláncot szereztem be, évekig hordtam magammal.

A cikk a hirdetés után folytatódik

Később úgy gondoltam, a szerencsét hozó bogár vigyázza otthonomat is, a bejárat mellé helyeztem hát egy színes képet, természetesen a szkarabeuszról. Nem tudom, hatásos-e, tény, hogy életem eddig szerencsésen alakult, és lakásomat sem érte kár — teszi hozzá. Az ezotériával foglalkozó emberekről könnyen elhisszük, hogy legalább egy kabala ott lapul táskájukban. A sportolókról (főleg, ha azok férfiak) már nehezebben feltételezzük. Pedig ők is szeretnek „belekapaszkodni” valami kis misztériumba, melyek akár kedvező fordulatot is hozhatnak életükbe.

— Nyilván mindegyikünk más kabalával, rituáléval készül a mérkőzésre — mondja Decker Attila, a Szolnoki Dózsa-Közgép vízilabdacsapatának 24 esztendős kapusa, aki nem mellesleg az egyik legjobb formában lévő honi hálóőr. — Van egy zöld színű dinoszaurusz plüssfigurám, amit a feleségemtől, Adrienntől kaptam, az mindig nálam van. A meccs előtt persze az öltözőszekrényemben hagyom, a vízbe nem viszem magammal. Szerencsére Dino még soha nem hagyott cserben. De ezzel még nincs vége! Mielőtt megkezdődne a mérkőzés, ököllel megkopogtatom a kapufa két sarkát és a keresztlécet, csak ezután kezdődhet az összecsapás — árulja el Deki, aki úgy véli, nem csak neki, mindegyik kapusnak megvan a maga heppje.

A Szolnoki MÁV FC labdarúgócsapat „őskövületének”, a 41 éves Rézsó Péternek is, aki több mint három évtizede áll a gólvonal előtt. — Óhatatlan, hogy ennyi idő alatt berögződtek bizonyos szokások — mosolyodik el a szurkolók és csapattársak által is csak Rizsaként becézett portás. — Én például már vagy tizenöt éve a meccs előtti napon nem borotválkozom. Valamikor régen kezdődött ez a babona: közvetlenül a mérkőzés előtt húztam le a szőrzetem, és a kezdést követően azonnal gólt kaptam. Na, attól kezdve utoljára 48 órával a találkozó előtt vagyok hajlandó borotválkozni. A másik babona csupán időszakos. Amikor nem kapok gólt egy meccsen, a következő összecsapáson is ugyanabban a mezben állok a kapu elé. Egészen addig hordom azt a szerelést, míg újra meg nem zördül a hálóm. A kapusok élete meglehetősen sok feszültséggel jár, így gyanítom, nem én vagyok az egyetlen portás, aki valami stresszoldót használ. A kezdés előtt nem sokkal egy ampullával felhörpintek a vitaminkészítményből (hozzáteszem, nem számít doppingnak!), s nyugodtabban végzem a dolgom — mondja.

A színészek sem feltétlenül kabalatárgyakhoz ragaszkodnak. Barabás Botondnak, a Szigligeti Színház művészének bevett szokása, hogy minden előadás előtt erőt kér Istentől, és imádkozik, hogy a darab jól sikerüljön. Ugyanezt megteszi az előadás legvégén is. — És van még egy babonám: amikor kocsiban ülök és utazom valamerre, a helységnévtáblánál dudálással búcsúzom el a településtől. Amikor pedig megérkezem úti célomhoz, a várostáblánál szintén autókürttel üdvözlöm az ottlakókat, így köszönve meg azt is, hogy szerencsésen odaértem.

Radó Denise sem fog kabalát a kezében, ehelyett amolyan rituálét tart színésztársaival — akik ma már igénylik is ezt — a bemutatók előtt. — Az összes szereplőt a színpadra hívom, megszorítjuk egymás kezét, háromig számolunk, és egymásra koncentrálunk — meséli a szolnoki teátrum színész-rendezője, akinek van egy másik „szerencsehozója” is. — Felemeljük a fejünket, mintha a csillagos eget látnánk, kiválasztunk egy csillagot, melyet a homlokunkra kívánunk, azzal a felkiáltással, hogy ez hozzon szerencsét!