SZOLJON

— Kezdjük az elején. Hol járt iskolába?
— Mezőtúron születtem, itt jártam általános iskolába és itt is érettségiztem le a Teleki Blanka Gimnáziumban.

— Meddig lakott Mezőtúron?
— 1990-ig, amíg el nem kerültem a Madách Színházhoz. De igazából a szívem mélyén mindig mezőtúri maradok. Imádtam ott élni, minden odaköt. Ha lenne ott színház, akkor biztosan ott színészkednék a mai napig.

A cikk a hirdetés után folytatódik

— Már kiskorában is színésznő szeretett volna lenni?
— Ez egy érdekes dolog, ugyanis egyáltalán nem. Lótenyésztéssel szerettem volna foglalkozni. A színészet felé igazából egy általános iskolai tanárnőm terelgetett, aki nagyon kapacitált a versmondásra. Szerette volna, ha jelentkezem a szentesi iskolába, dráma tagozatra. Ezt meg is tettem, de nem vettek fel. Erre úgy feldühödtem, hogy Mezőtúron akkor indult a „Thúri Theatrum” — amatőr színjátszó csoport — Kádár Edit, a Szolnoki Szimfonikusok menedzserének vezetésével (innen a kapcsolatom a szimfonikusokkal), ahová azonnal jelentkeztem. Edit ajánlotta, hogy felvételizzem az akkor még Színművészeti Főiskolára, de végül úgy alakult, hogy a Madách Színházhoz kerültem stúdiósnak. Később a Vígszínházhoz, a Budapesti Kamara Színházhoz, majd ahol a legtöbb időt játszottam, pontosan tíz évadot, a Kecskeméti Katona József Színházhoz szerződtem. A televíziónézők pedig 2007 februárja óta láthatnak estéről estére a Barátok közt című sorozatban. A színház most is nagyon fontos a számomra, jelenleg is játszom az RS9 Színházban, és ha időm engedi, akkor írok és rendezek is.

— Színházi színésznek, tévés színésznek vagy énekesnőnek tartja magát inkább?
— A színész az színész. Nem elkülöníthető. Például a nagyok közül említeném Domján Editet, aki épp úgy hiteles volt egy drámai szerepben, mint amikor a gyerekeknek mesét olvasott. Igaz, a színpadon és a tévében is más-más színészi technikákat kell alkalmaznunk, de ettől jó, hogy mindegyik más. Ezért szeretem mindet egyformán.

— Az énekléssel mikor kezdett foglalkozni?
— Tizenhat éves voltam, amikor elmentem Százhalombattára egy művészeti építőtáborba, ahol a szolnoki Szigligeti Színház egyik színészével, Tóth Jocóval csináltunk egy darabot, amit megzenésítettünk. Miután megvolt a bemutató előadás, odajött hozzám Jocó, és annyit mondott: „Annyira tehetséges vagy, de kérlek, ne énekelj”. Azóta persze már megváltozott Jocó véleménye is. Színészként elkezdtem az énekléssel is foglalkozni. A színházi munkáim által közelebb kerültem ehhez a területhez, és ott képeztem a hangom. Most pedig kiadtam az első lemezem is, ami a kisfiam, Bálint után a második gyermekem.

— A Barátok közt hozta meg önnek a népszerűséget. Hogyan tudta ezt kezelni?
— A Kecskeméti Katona József Színház egyik vezető színésze voltam éveken át. Így már akkor sem volt szokatlan, hogy a boltban az eladó rám köszönt és gratulált. Így nem volt nehéz kezelni a Barátok közt adta népszerűséget sem. Igaz, míg a színház révén mindenki Mérai Katának gratulált az utcán, addig a Barátok közt-beli szerepem lévén inkább Julit ismerik, hiszen ővele találkoznak nap, mint nap. Úgy érzem, hogy jókor jött az életembe. Mivel sok mindent megéltem már, így nem csak a „csillogó gyöngyöket” láttam, hanem azt hiszem, a valóságban tudtam maradni.

— Térjünk rá a Magyar Tánckoncertre. Mit szólt, hogy önt kérték fel háziasszonynak?
— Nagyon örültem neki, hisz a komolyzene az egyik szívügyem. Régi vágyam teljesült azzal, hogy a szolnokiak és a mezőtúriak között képviseljem a kultúrát. Kádár Edit kért fel egyébként a megtisztelő szerepre, én pedig örömmel vállaltam, annál is inkább, mivel december elsején a lemezbemutató koncertemen a Szolnoki Szimfonikusok is felléptek, így már velük is dolgoztam, ami fantasztikus volt.

— Mik a tervei a jövőben?
— Természetesen estéről estére továbbra is láthatnak a nézők a tévé képernyőjén. Valamint egy országos klubkoncertturnét szervezünk, ahol a jegybevétel nagy részét a Honvéd ÁEK koraszülött osztály alapítványának ajánlanánk fel. Végül de nem utolsó sorban a szolnoki szimfonikusokkal komolyabb terveink vannak. Szeretnénk az általam képviselt dzsesszt és a szimfonikusok komolyzenei stílusát ötvözni egy közös anyag erejéig.