SZOLJON

Önnönmagát viszont álomszövőnek ismeri: amit éjszaka álmodik, nappal mesévé hímezi. Ha vele beszélget az ember, meg nem mondaná, hogy betondzsungelben, az „elpestiesedett” szókincsű fővárosban született.

— Mégis, honnan ez a míves gondolatformálás? — kérdeztük a Kossuth-díjas mesemondót szolnoki előadóestjét követően.
— Édesapám a Felvidékről származik, a Gömör vármegyei Sőregről. Édesanyám pedig a nagykunsági Kunhegyesen látta meg a napvilágot. Kettejük örökségét hordozom magamban, amit igyekszem azoknak továbbadni, akik hozzám hasonlóan ilyenfajta értékeket adnak-vesznek — állítja. Aztán mégiscsak édesanyja hozományát erősíti, aki, miután a család a nagyvárosban élt, nem merte leengedni gyermekét a pesti utcákra, inkább meséivel, nótáival, dalaival odabilincselte fiát a konyhaszékhez. Édesanyja a híres kunhegyesi táncos, tréfafa és nótafa, Tanka Gábor lányaként sok ilyet tudott. Berecz András ezeket az anyai meséket fonta tovább négy gyermekének esti mesévé, majd felnőtteknek ízesítve szétterítette a Kárpát-medencében.

Ám regölősként kezdte népballadai pályafutását. Szintén a családi körből merített népdalokat énekelt, kereste, kutatta, majd rátalált a táncházas muzsikára is. Számos hanghordozón felismerhetjük semmivel össze nem hasonlítható hanghordozását. Tagja volt az Ökrös és az Egyszólam együtteseknek, de bármit is tett, mindig, mindenáron tovább akart építkezni.

— Bejártam a nagyvilágot. Kerestem apám s anyám hagyatékát, s mikor rátaláltam, kerestem a barátaimét, s azokét az öreg mondóemberekét is, akiket soha nem is ismertem, de tudom róluk, hogy ha ismernénk egymást, nem engednénk el egymás kezét — vallja. Meséit dallal pihenteti. Ritkán hallott rezgős nótáinak, mint ahogyan ő fogalmazza: „...utolsó hangját úgy billegteti, mint Duna, hátán a lámpafényt. Akkor jó a hang, ha integet, mint a nyárfalevél...”. Meséi bölcs, tanító mesék, a kis ember csodálatos győzelmeiről a világ nagyjai és hatalmasai felett.
— Gyűjtött, s továbbadni való meséim elsősorban a felnőtteknek szólnak. Tudom, hogy vannak a fellépéseimen gyerekek, de őket még nem kötik le ezek a felnőttmesék. Egyelőre elszaladgálják a mesék tartalmát, de majdan később bizonyára felfogják majd az értelmét. Kedves dalaim és meséim a honát kereső és a nagyon szerelmes ember hallomásai, látomásai.

— Mindig ilyen ízesen beszélt?
— Nem. Ha kellett, úgy beszéltem, mint a pesti osztálytársaim, de gyermekkorom óta így formálódik a szám, a kimondott gondolatok ekképp állnak rá leginkább a nyelvemre. Azt tartom erről, sáros utak végén egyszerre csak tiszta rétre tévedtem. Életem különféle vargabetűi, hajtűkanyarszerű fordulatai után, melyek során rakodó segédmunkás, erdőművelő, útkarbantartó is voltam, hajszolt embertársaim örömét keresgélő énekes, mesemondó lettem. Óvodásoktól nyugdíjasokig, nevelőintézettől parókiáig mindenféle rendű és rangú ember „használ”, hazám az elszakadt részekkel, és a diaszpóra is.
Berecz András egy helyütt így vall a nem mesei világról, a sugárzott vízióról:

— Szerencsére nincs televízióm, nem tudom, milyenek a sugárzott mesék, nem tudom, hány jó akad köztük. De nem is szeretnék több időt fordítani a „bugyutaság” alapos megfigyelésére, az agyonsugárzott gyermek alapos vizsgálatára. Fiatalságom egy része is arra ment rá, hogy mások eszmerendszerét és jobb esetben azok hatásait kellett tanulmányoznom. Időrabló színjáték volt. A sajátom, amit otthon kaptam, közben egy tapodtat se lépett előre. Szeretném végre felépíteni azt a szellemi-lelki otthont, amelyben a gyermekeim is jól érzik magukat. Amiben ki tudnak egyenesedni. Ahová messziről is visszatalálnak. Ennek egyik látható jele többek közt a mesegyűjtés, mesemondás. Ha tévénk nincs is, mint utazó, mint vendég, mint egykor óvodás gyermekek apja, láttam én ilyen filmet eleget! Az ilyen alkotások együtt képesek elhitetni, hogy az élet lapos, a küzdelem fölösleges. Közönsége jó úton van afelé, hogy az önfeláldozó szeretet láttán dühbe guruljon, hogy ne akarjon növekedni, hogy féljen az emberi nagyságtól.

Sokoldalú művész a Kossuth-díjas mesemondó

Berecz András az éneklés és a mesemondás mellett néprajzi tanulmányokat is folytat. Kutatási területei elsősorban a Felvidék, Erdély, Moldva (ahol először 1979-ben járt), Somogy, de a Nagykunságban és a Nyírségben is gyűjt dalokat, meséket, tréfákat. Magyar népzenét tanított Kalotaszentkirályon, Jobbágytelkén, Sopronban, a torontói York egyetemen, valamint kanadai és amerikai táborokban is. Mesét mondott tolmácsok segítségével kanadai, észt, francia és holland közönségnek is. Sok éve már, hogy Kodály-sorozatot indított útjára, de műfordítással is foglalkozik.