SZOLJON

Nagy tragédia egy ember életében, amikor évtizedek munkája, összegyűjtött vagyonkája válik néhány perc alatt szó szerint füstté. Vannak azonban olyan emberek, akik ilyenkor is emelt fővel, másokat segítve élik meg a szerencsétlenséget. Ilyen például a tiszaföldvári Bácsmegi Sándor és felesége, Valika.

A cikk a hirdetés után folytatódik

— Itt élünk most, jöjjön, nézzen szét nálunk! — invitál ideiglenes önkormányzati otthonába Bácsmegi Sándorné. Takaros kis házikóba lépek, a falak frissen meszeltek, tisztaság mindenhol. Csak a felhajtott függönyök, a kurta szőnyeg és a kamraként használt irodai szekrény utal arra, hogy sietve rendezték be a házat.

— Amit itt lát, azt mind kaptuk. Csak egy kormos vasalóállvány, egy étkészlet és egy üvegasztal maradt meg épen régi otthonunkból — meséli a tiszaföldvári hölgy.

A család már karácsonyra készülődött azon a decemberi napon. Valika a konyhában tett-vett, két kicsi unokája a szobában játszott. Sándor, a férj, éjszakai műszakból hazatérve a másik helyiségben aludt. Ekkor történt valami, talán egy elektromos zárlat, ami perceken belül lángba borította az épületet.

— Berohantam a két gyerekért, a férjemet meg felébresztettem, hogy jöjjön azonnal, mert ég a ház. A párom pizsamában szaladt ki az utcára, onnan néztük, hogyan hatalmasodik el a tűz. A telefonom ott volt a kezemben, de képtelen voltam hívni a tűzoltókat. Csak álltam és néztem, hogyan válik semmivé az elmúlt 32 év alatt felépített életünk, vagyonkánk — emlékszik vissza december 11-e délelőttjére.

Hamar jött a segítség, szomszédok, utcabeliek, ismerősök és idegenek próbálták oltani a tüzet, hiába. Sándornak viszont gyorsan kerítettek meleg ruhát, nem számított, hogy a nadrág csak lábszárig ér, a kabátba meg kétszer belefér.

— Ekkor, ebben a helyzetben derült ki számunkra, hogy igenis létezik bajbarátság. Ahogy ott álldogáltunk a férjemmel, csak arra tudtunk gondolni, nem számít, hogy odalesz mindenünk, de mi mégis együtt vagyunk, épségben. Egy dolog bántott csak: a vádaskodás. Voltak körülöttünk olyan emberek, akik megszólták a tűzoltókat, miért értek ki későn, miért nem siettek jobban. Nagyon szégyelltem magam miattuk, hiszen ezek a „névtelen”, maszkban-ruhában szinte felismerhetetlen emberek rengeteget segítettek nekünk, lelkileg is — árulja el Valika.
A nyugdíjas nő elmondja, amikor elcsendesedtek a lángok, sisakot, ruhát adtak rá, majd bevitték a még füstölgő, gőzölgő épületbe, hátha megtalálja azt a kis dobozt, melyben készpénzüket gyűjtötték.

— Nem lett meg. És nem láttam kiskutyánkat sem, aki szinte családtagként élt bent a házban. Szóltam az egyik tűzoltónak, nézzen szét, hátha... még reménykedtem... — Valika megtörli szemét, majd hozzáteszi, biztosan szentimentális vénasszonynak tartom.

— Egy terítőbe csavarva hozta ki karjaiban a férfi. Úgy adta át, mint valami hímes tojást. Nagyon sokat jelentett ez nekem. És nézze csak, ezt a kis Szűz Mária-szobrocskát is a kezembe nyomták, segítsen engem a későbbiekben is — mutatja a nő, akivel közben átsétáltunk egy másik szobába. Egy régi szekrényen tavaly készült fénykép áll, egy kisfiút ábrázol, az unokát.

— Nincsenek más fotóink, a múltunk emlékei is odalettek. Ezt a képet most kaptuk a lányomtól karácsonykor. Apró ajándékaink is voltak egymásnak, és talán soha nem éreztük jobban, hogy valóban ez a szeretet ünnepe, mint akkor. Együtt voltunk, más nem is hiányzott — állítja Valika.

A szintén tiszaföldvári Bogdány család (akit lapunk is bemutatott, sőt, gyűjtést is szerveztünk nekik) nem volt ilyen szerencsés, a fiatal édesanya akkortájt hunyt el, árván hagyva négy gyermeket.

— Tudja, a tűzeset kapcsán sok mindent átértékeltem. Bár mindenünk odalett, arra gondoltam, ennek a családnak a tragédiája százszor nagyobb, mint a miénk. Férjem mindig kap egy kevés étkezési utalványt, elvittem hát nekik. És mivel napokig nem tudtam aludni a tűzoltókat ért vádaskodások miatt sem, a helyi lapban mások nevében kértem bocsánatot tőlük, megköszönve egyben munkájukat. Mivel egy „köszönöm” szó édeskevés, tettekkel szeretnénk fejet hajtani mindenki előtt: leginkább azzal, hogy párommal megfogjuk egymás kezét és emelt fővel talpra állunk — jelenti ki határozottan az asszony.

Sajnos a történetnek még nincs vége: hétfőn a Bácsmegi család leégett házának pincéjébe betörtek. Elvitték a tűzből kimentett gázpalackokat és azt az egyetlen, épségben maradt étkészletet, amit még Valika örökölt szüleitől. A rendőrök hamar megtalálták a tolvajt: az a férfi volt, akinek gyermekeit a család oly’ sokszor segítette élelemmel.